Zenés vágyak, prózai gondok

Az Apácáktól a Marica grófnőig – Közelkép az idén diplomázó Operett-Musical osztályról

Magyarországon a zenés színházi piac legjobban eladható terméke jelenleg a musical, legyen az magyar, külföldi, világhírű, vagy teljesen új. (Külföldön még mindig hódit a magyar operett, itthon egy kicsit háttérbeszorult.) A műfaj hatalmas közönségsikernek örvend, de még nincsen olyan kultúrája, mint a német és az angol nyelvterületeken. Láthatunk jó és kevésbé sikerült előadásokat, néha talán meg sem tudjuk fogalmazni miért tetszett jobban egyik a másiknál. Az viszont biztos, hogy olyan előadást nézünk szívesen, amelyben kalapot emelhetünk a színészek szakmai tudása előtt. S hogy mit tud ebben segíteni a képzés?

A Színház- és Filmművészeti Egyetemen négyévente induló operett-musical szakon idén tizenhét hallgató kap diplomát: Balogh Anna, Dolhai Attila, Fila Balázs, Holecskó Orsolya, Kerényi Miklós Máté, Nagy Lóránt, Nagy Sándor, Nádasi Veronika, Ömböli Pál, Peller Anna, Posta Viktor, Szegő Adrienn, Szemenyei János, Szőcs Artur, Tompos Kátya, Wégner Judit és Zöld Csaba

A Démonológia című előadásuk végére beszéltünk meg egy találkozót az Ódry Színpadon. A Jó tízperces tapsorkán, és lelkes ováció után lesétálok az öltözőkhöz, megvárom, amíg lesminkelnek és átöltöznek. Leginkább az imént látott előadás (egy remekül kivitelezett musical paródia) érdekel, ugyanis ez saját produkció: a zenét Szőcs Artur és Szemenyei János írta. A történet röviden annyi, hogy egy gimnazista osztály Halloween-napi műsorral készül, írnak egy musicalt Frankensterinről és egy vámpirról. Megidézik Byron és Shelly szellemét (ők az első vámpírtörténet  ihletadói), és a próbák folyamán a két idősík lassan összemosódik…

Másodévben játszottuk a kokainfutár című darabot – mondja Szőcs Artur -, amelyet Tasnádi István írt. Tetszett neki, amit tőlünk látott, olyannyira, hogy felajánlotta, negyedikben ír nekünk valamit. Jánossal kitaláltuk a Frankenstein-musicalt , Tasi tovább vitte az ötletet, ebből lett a Démonológia. Rengeteget dolgoztunk vele, és annyira a szívünk csücske lett, hogy diploma után is jó lenne valahol havi egy-két alkalommal játszani.

Tasinak nagy álma volt – veszi át a szót Szemenyei János -, hogy egyszer feldolgozza az Ed Wood-történetet, ami arról szól, hogy egy nagyon rossz filmrendező készít egy silány filmet. Ezt összegyúrta a mi sztorinkkal, hozzáírta Byronékat, így tejlesült az ő vágya is.

Az osztálynak nem ez volt az első önálló megmozdulása. Két évvel ezelőtt Zöld Csaba és Szőcs Artur fogtak egy gitárt, megzenésítettek néhány Heltai Jenő-verset, létrejött a Nőügyek című összeállítás. Tompos Kátyával kiegészülve készítettek egy cigány előadást is, autentikus mesékből és dalokból. Egyik tanáruk Györei Zsolt válogatása nyomán megszületett a Legénytoll című kabaréműsor a Spinoza Kávéházban, kortárs írók és költők verseiből, humoreszkjeiből, limerickjeiből, melyben Csabán, Arturon és Kátyán kívül Peller Anna és Szemenyei János is szerepel. Ők öten újabb saját musicalra készülnek, ezúttal Nagy Sándor is csatlakozik hozzájuk.

Ezeknek a kezdeményezéseknek bizonyos szempontból köze van az egyetemhez – mondja Zöld Csaba -, mert olyan emberek vesznek részt bennük, akik itt ismerkedtek meg, itt tanultak meg a műfajokkal bánni. Olyan szempontból viszont függetlenek tőle, hogy nem itt, és nem ide készültek. Sajnos nem lelnek igazi otthonra, pedig bárhol játsszuk sikeresek. Szerencsére néha a közszolgálati tévé néha helyet ad egyéni projektek bemutatására – nekünk is volt szerencsénk szerepelni -, de ez kevés. A tévéjátékoknak sokat köszönhet az előző generáció, de ilyenek ma már nincsenek. Ezért a médiának sokkal jobban oda kellene figyelni a színészekre, főleg a fiatalokra.

Rátok odafigyelnek? Beszéljünk előbb a közönségről, hiszen egy sikeres előadás után vagyunk.

Az osztálynak nagyon jó híre van – mondja Fila Balázs. – Az egyik portás néni azt mondja, hogy tizenegy évre visszamenőleg nem voltak ilyen jegyeladások, mint amit mi produkálunk ebben az évben.

Ez biztos jelent valamit – szól közbe Ömböli Pál -, de később nem a nézők adnak munkát, nem ők szerződnek velünk….

A szerződések, na igen. Mindegyikük gyakorlatozik valamelyik színháznál: a Madáchban, az Operettben, a Vígben, az Örkény Színházban, Szolnokon, Zalaegerszegen, Székesfehérváron… De egy picit félnek attól, mi lesz, ha kikerülnek az egyetemről? Többen csupán darabszerződést emlegetnek, igaz hozzáteszik, még csak január van, a színházigazgatók pedig márciusban szoktak szerződtetni. Az osztályfőnökük, Kerényi Imre rögtön az első évben megmondta, hogy senkinek sem fogja elintézni a szerződtetését, ennek ellenére fölhívta a színházigazgatókat, de mindenütt azt mondták, hogy telítettek a teátrumok.

Az itthoni lehetőségeken túl másik út lehet számukra a külföldi szerződés, erről azonban megoszlanak a vélemények. Nádasi Veronika szerint „éneklőgépekre” van szükség. Szőcs Artur hozzáteszi, hogy ezekben a musicalgyárokban nem is engedik, hogy a színész prózát játsszon. Ugyanis máshogy szól az ember hangja, ha kizökkentik abból amit minden nap énekel.

A külföld kétesélyes egy pályakezdőnek – így Ömböli Pál -, mert amikor visszajössz, vagy senki nem emlékszik rád, vagy még felkapottabb leszel.

A legtöbb embernek a külföld a pénzről szól – mondja Szegő Adrienn. – Ha belegondolok, hogy az itthoni fizetésemből mikor lesz lakásom, autóm… Engem vonzz a lehetőség, de nem csak az anyagiak miatt. Ott elég sok pénz van a színházakra, profi körülmények között dolgoznak, olajozottan működik az egész. Szívesen részt vennék egy olyan előadásban, ahol nem kell spórolni a látványon, a színpadtechnikán és a jelmezeken.

Tompos Kátya dolgozott már külföldön, igaz, nem színházi előadásban. Sanzonokat énekelt Franciaországban a Magyar Kultúra Évének keretében.

A magyar mellett anyanyelvem az orosz is, édesanyám révén, de beszélek angolul és franciául is. Mindenképpen szeretnék kimenni, mert rengeteget lehet tanulni, nem csak szakmailag. Tágabb lesz a rálátásod mindenre, és ez nagy előny. Kint sokkal pozitívabb az emberek hozzáállása, bármiről is legyen szó.

Én is kétnyelvű vagyok – mondja Holecskó Orsolya. – Pozsonyban születtem, akkor kerültem Budapestre, amikor fölvettek az egyetemre. Szeretném majd magam kipróbálni szlovák vagy cseh színházban is; kíváncsi vagyok mennyiben más, mint a magyar színház.

Orsin kívül Csaba és Artur jött határainkon túlról. Csaba három évig a marosvásárhelyi Színművészeti Főiskolán tanult.

Nagy szerelmem a zene, s mivel nálunk nem volt kifejezetten zenés képzés, így átjöttem ide. Kint is nagyon jó mestereim voltak, de Kerényi Imre olyan alapköveket tett le, amelyekre egész életemben emlékezni fogok.

Az osztály bólogat. Megkérdezem Kerényin kívül kinek köszönhetnek sokat. Egyöntetű válasz a két énektanár: Bagó Gizella és Kővári Judit. De nagyon szerettek dolgozni Román Sándorral, Bagó Bertalannal, Babarczy Lászlóval és Avar Istvánnal is. Finoman puhatolózom az oktatás hiányosságáról is, Wégner Judit pedig nem habozik a válasszal:

Úgy érzem a négy év „tananyaga” nem volt igazán átgondolt és tudatos, akár az elméleti, akár a gyakorlati oktatásról van szó. Néha szerencsésen alakultak a dolgok, de az egész egy kicsit esetlen volt.

Én azt sajnálom – jegyzi meg Szegő Adrienn -, hogy Ladányi Andrea nem tanított nálunk.

Voltak azért meghívott tanárok – teszi hozzá Szőcs Artur -, akiktől sokat tanultunk. Ha szerettünk volna valakit elhívni tanítani, Kerényivel meg tudtuk beszélni, így elég sok mindent kipróbálhattunk, amire egyébként nem lett volna lehetőségünk.

A legnagyobb probléma nem is az oktatásban van – mondja Zöld Csaba -, hanem a hozzáállásban. Nem az egyetem hibája, hogy a színházi emberek nem nagyon nézik  a vizsgáinkat, s így nem ismernek minket.

Most már olyan bátrak vagyunk – folytatja Holecskó Orsolya -, hogy mi magunk hívjuk meg a rendezőket és az igazgatókat a vizsgaelőadásainkra. Amint kiderül, hogy nem a prózai osztály vagyunk, nem érdekli őket. Tisztelet a kivételnek, néhányan eljöttek, de volt, aki letette a telefont. Pedig voltak nagyon jó prózai vizsgáink is.

Furcsa érzés – fűzi tovább a szót Tompos Kátya -,hogy negyedévesen nem az a legfontosabb, hogy éppen mit próbálunk, mit hozunk létre, pedig ez lenne az elsődleges feladatunk. Mindenki azon izgul, hogy lesz-e munkája, hova fog kerülni.

Rengeteg munkát kellene kapnunk – szólal meg Kerényi Miklós Máté -, az összes zenés darabban Magyarországon. Ehelyett az történik, hogy egy prózai színész ugyanúgy eljátszhat egy musicalt, mint egy zenés. Fordítva viszont, a zenés színésznek nagyon nehéz bekerülnie prózai előadásba.

Mi jó prózai osztály vagyunk – állapítja meg Nagy Sándor -, olyanok akik tudnak énekelni és táncolni. Ha prózai előadásban kapunk feladatot, ott is meg kell állnunk a helyünket. Nem érezheti sem a közönség, sem a kollégák, vagy a rendező, hogy musical osztályban végeztünk, prózában is ugyanolyan jónak kell lennünk.

Igen – veti közbe Nádasi Veronika -, de ez fordítva is igaz: ha egy prózai színész kap zenés feladatot, el kell tudnia énekelni. Csakhogy ez nem mindig van így. Sokkal jobban meg kéne becsülni a zenés színészeket.

Ekkora szakadék lenne a prózai és a zenés színészek között? A közönség általában szereti a zenés színházat, de tagadhatatlan, hogy szakmai berkeken belül kétpólusú az erről való vélekedés.

A zenés színház mindig sikeres – vélekedik Fila Balázs. – Magyarországon például zenés darab nem tud megbukni, ez persze rossz. Nem biztos, hogy egy prózai színház képes elérni olyan közönségsikert, mint egy zenés, hiába készülnek nagyon jó előadások. Mindig lesz ellentét. De szükséges-e megkülönböztetni a kettőt? Mindenkinek ugyanaz a feladata, amikor színpadra lép: jónak kell lenni.

A riport megírása után újra megnéztem a Démonológiát.  Már szemmel figyeltem őket, hiszen napokig rajtuk, róluk gondolkoztam. Olyasmi áradt a színpadról, ami csak kivételes, csak ritka esetben történik. Érezni lehetett, hogy ez az előadás mindegyiküknek egyformán fontos, örömmel vesznek részt benne. A legérdekesebb azonban az volt, hogy eltudták hitetni velünk, hogy a történet valóban akkor és ott születik: nem szerepet játszottak, hanem egy másik életet éltek meg. Arra gondoltam, bármennyire is izgulnak a jövőjük miatt (ez a negyedév természetes velejárója), a tehetségükben mindig bízhatnak, és ha jól használják, csodákra lesznek képesek. Megérdemelnék.

Kerényi Imrét az osztályról és a zenés műfajról alkotott véleményéről kérdeztem.

Ez egy sikeres társaság, rendesek, tehetségesek, összetartanak, nem utalják egymás sikerét, sőt viszik egymást előre. Öröm volt négy évig tanítani őket. Az lehet igazán eredményes, aki emberileg is minőséget képvisel. A tehetség emberi minőség nélkül általában elpusztul, semmivé foszlik. Komolyan kell venni a zenés színházat, ugyani tömeg méretű, őrületes hatást lehet vele elérni. Nagyon nagy felelősség, mert tudni kell, hogy mekkora hatalommal bír a zenés színpad. Tisztába kell lenni azzal, hogy mit terjesztünk énekkel, tánccal, zenével és zenés színjátszással.

Mit szól a Démonológiához?

Kitűnő! Miért ne mondja el egy végzős osztály a műfajról a véleményét? Nem kell misztifikálni a saját műfajukat, igenis legyen meg a véleményük róla! Augusztus elseje óta, sorozatban öt vizsgát csináltunk: a Hegedűs a háztetőn, a Kapj el! És az Apácák című musicaleket, a Tüsszentést, ami Csehov prózákból áll, és a Démonológiát. Az évadot a Marica grófnővel zárjuk majd áprilisban.

Mai Magyar Kultúra 2005/2

(Rick Zsófi)